A szállásunk nagyjából egy km-re volt a Vatikántól, de az orientáció miatt semmit nem láttunk az Örök városból :(. Egész nap oktatás másnap korai indulás a vasútállomásra.
Olaszországban a személyvonatok nagyjából úgy festenek, mint nálunk egy IC, viszont ha a vonaton már megteltek az ülőhelyek még mindig lehet jegyet venni és tele van a folyosó utasokkal. Felszállunk haladunk előre kb. két métert és annyi. Az olasz önkéntesünk ordítozik, egy sort az utasokkal aztán visszaparancsol minket a folyosó elejére. Hét diák citromsárga pólóban és 14 bőrönd plusz egy eltökélt olasz pasi. A pasi illegális árus, az egyik kezében egy kosár szendvics a másikban egy kosár víz ezekkel a kezében, hevesen káromkodva konkrétan átmászott a csomagjainkon, vagy fogta és arrébb pakolta őket. Fél óra volt mire le tudtunk ülni és a vonat még mindig állt. Na igen ennyit a menetrendről…
Én ugyan csak egy olasszal utaztam együtt, aki az önkéntesünk volt, így annyira nem tudom, mit csinál egy olasz, ha utazik, de a másik kabinban megtapasztalták. Emiel a belga cserediák kifogott egy napoletanot (azaz nápolyi férfit), aki nagyon barátságosnak bizonyult és szóba elegyedett az olaszul épp, hogy csak nyökögő fiúval. Ennek az lett a vége, hogy a következő hat órában a pasinak be nem állt a szája, csak mondta, mondta és mondta. Ráadásul nápolyi dialektusban beszélt. Nem tudom hogyan, de valahogy megértették egymást. Activity felsőfokon azt hiszem.
A vonaton van büfé kocsi, azaz egy egyenruhás, mosolygós fiatalember kb. két óránként megjelenik, gondolom ennyi idő végigérni a vonaton. A kocsin van víz, üdítő, szendvics és különböző kekszek. Természetesen horribilis áron, pont ezért népszerűek az olcsó illegális árusok, de mi AFS-es diákok nem vásárolhattunk tőlük.
A folyosón utazók minden további nélkül nézegettek be a kabinunk ablakán nem zavartatták magukat. Bárki elsétált az ajtónk előtt jól megnézett minket, sőt esetleg kérdezett néhány dolgot az olasz önkéntestől. A kedvenc kint ülő utasom Liguriában utazott velünk, azért mondom, hogy ”velünk”, mert ha nem húzzuk el a függönyt, akkor tényleg olyan, mintha lenne egy plusz útitárs. Szóval, Liguria nagy részét alagutakban tölti az ember, ahol ugye köztudott, hogy a rádiók nem igazán működnek. A bácsi mégis kitartóan próbálta beüzemelni a hordozható rádióját, mi nagyjából ezt hallottuk belőle: krskhkrsrhkhrskhkkkkkssrrhhkshr il miiiooo paa krshrkskrkrhrkrhhhksrhks amoooooreeee miiii skhrkhkrrrhrskrssrhs… és így tovább kb. másfél órán keresztül.
Azt a néhány száz kilométert Róma és Asti közt, hála az AFS által finanszírozott olcsó személyvonatnak és az olaszokra jellemző pontosságnak valamivel több, mint hét óra alatt tettük meg. Az egész utazás legizgalmasabb része a leszállás volt, hiszen végre találkozhattam a fogadó családommal :).
